Van olyan az ember életében - ez főként HÉTFŐ szokott lenni - amikor semmihez, de semmihez nem tud jó képet vágni. Na kapásból antiszociális, depresszív egyénnek tűnhetek mindenki szemében, de nem. Határozottan nem.
Ez egy ilyen hétfő és kész. Amikor a felhők, a kollégák, a reggel óta nem talált kulcsok, az éppen ma elromló ablaktörlőlapát, a kifogyó toll és a kiürült csokis doboz mind ellenem kötöttek álnok szövetséget, hogy elkenjék a hétfőmet.
Hétfőre amúgy nem vagyok szenzitív. Olyan, mint kedd vagy a szerda, csak egy kicsit messzebb van a szombattól. Ettől még nem lenne okom utálni.
Na attól meg különösen nem, hogy ezen a hétfő hajnalon két óvó kar ölelt és egy szerelmes szempár pislogott rám ébredéskor.
De mégis... meg kéne találnom a pozitívumot ebben a napban... de mi van, ha kifogyott a tollal, kirürült a csokikkal, elkenődött a lapáttal. Akkor nem lehet mit tenni, várni kell a keddre.
