Aszonták hétvégén, hogy jól áll a kezemben a gyerek. (gyereklátogatóban voltam hétvégén Hajduszoboszlón.)
2 hónapos csöppség, aki semmi mást nem csinál, mint alszik, felébred, eszik és pelust nedvesít / büdösít. Csorgatja a kis nyálát csodálkozó tekintettel a világra, és a szőnyegre.
Ez is a dolga. Mi más feladata lenne ennek a kis Drágának a maga két hónapjával, mint ezek az alapvető dolgok?
Sokat gondolkodtam Nellikével a karomon azon, hogy ehhez az anyaság kérdéshez mikor is fogok én felnőni? Lehet, hogy már felnőttem. Lehet, hogy csak azt gondolom, hogy felnőttem, de amint ott lennék éles helyzetben, elbizonytalanodnék és tanácsért, bátorító szóért rohannék azonnal.
Talán a 9 hónap alatt nem csak a pocakunk növekszik, hanem az agyunkban is átprogramozódnak bizonyos dolgok ilyenkor. Előtérbe kerül jóadag felelősségtudat, anya-ösztön, meg minden olyan, amire egy kis magatehetetlen csöppségnek ilyenkor szüksége van a szülőktől.
Szóval szerintem ha az életem épp olyan stádiumban lenne, hogy van lakásom, amit frissen fel is újítottam, van hozzá egy párom, aki ezt a csemetét a magáénak akarja, és egyáltalán úgy gondolom, hogy boldog szívvel lemondok az elkövetkezendő x évben a spontán esti bulikról, ja meg a cigiről, akkor bele is vágnék.
De ehhez hiányzik a frissen felújított lakás, a szilárd elhatározás, és egy olyan bankszámla, amin bőven van elég devla orvosi tiszteletdíjra, meg pelusra...
Persze kinek adatik meg, hogy a babát ennyire tervezze, és ennyire jó körülmények között fogadja az amúgy elkorcsosult világban...
Szóval marad a boldogító gondolat egyelőre, hogy jól áll nekem a gyerek. Majd egyszer... :) De akkor nagyon!
